Talán azért nem tudtam mennyire szeretlek, mert már megszoktam, hogy itt vagy nekem.
Mert mikor minden tökéletes, nem filozofál a ember. Én legalábbis nem... Élvezem a gondtalanságot, hogy nem kell semmire sem gondolnom. Az érzések szinte elvesznek. Minden egyforma : jó, tökéletes!
Sosem tapasztaltam még olyan szerelmet, amit viszonoztak is.
Egyedül voltam, az elérhetetlennel. A Szerelem számomra a Fájdalom volt... Hiány, Magány, Vakság , Szenvedés. Mind ezt azért az egy két pillanatért, amikor megdobbanhatott a szívem.
Hogy is fogalmazzam meg?
Például ...
Mikor az ember szíve kezd leállni , egyet egyet kihagy - akkor arra gondol " haldoklok..."
De ha a szíve a megszokott ütemben dobog, csak simán éli a mindennapjait és csak nagyon ritkán gondol arra " élek... " :)
Tehát ameddig nem éreztem meg mi az, hogy NÉLKÜLED, nem is vettem észre mennyire SZERETLEK.
És most,hogy nem vagy itt, és nem értem miért. Most, ebben a végtelen bizonytalanságban, őrülten hiányzol!
Miért nem adsz jelet magadról? Csak ez jár a fejemben!
Felemelem a kagylót és tárcsázom a számod,egy régi zöld telefonon. Tudod, azon amin a számok körben vannak. Ujjaimmal kőrözök, hallgatom a kattogást, nézem ahogy pörög ... Az utolsó számjegyhez nincs erőm. Eluralkodik rajtam a bizonytalanság. Mit is mondjak? Talán eltúloztam az egészet, hisz csak két napról van szó. Biztosan ki nevetnél.
Ezek után egész este az járt a fejemben, hogy vajon elrontottam -e valamit. És ha igen akkor mi az?
Miért féltem kideríteni? Egy 7-esen múlt az egész ...
A szobámban a rózsa vár, amit tőled kaptam. Ilyen szép rózsát még sosem láttam... És persze ez is csak most tűnik fel! Mélyen magamba szívom az illatát.
Az egyetlen illat ami még ennél is jobb az a tiéd.
Köszönöm,hogy hagytál szenvedni ... de most már igazán visszajöhetnél! <3 p="p">
