Történnie kellett valaminek,mert egyedül,a földön a többiek közt nem ment. Csak el innen, el a hétköznapoktól,valahová magasabbra,messzire. Mindig erre vágytam. Ha valamit megakartam élni, akkor nem érdekelt semmi más. Hirtelen valami felsőbb erő szétáradt a véremben ,mint az adrenalin mielőtt a mélybe vetnéd magad. És akkor már nem volt hátra arc, csak ugrás. Nem számított a következmény,még ha tisztában is voltam vele,hogy amit csinálok az teljesen abszurd és helytelen.
Persze volt olyan is hogy máshogy gondoltam. Volt,hogy tényleg elhittem, hogy ezúttal sosem érek földet, hogy ezek a szárnyak majd valóban az enyémek lesznek, vagy ha nem is ,legalább velem maradnak,hogy együtt repülhessünk. De ehhez két ember döntésére lett volna szükség. És mivel általában én voltam aki csak kihasználta a szárnyakat, a repülésre,talán azért kellett hogy így legyen,hogy a sors igazságot tegyen. Rá kellett jönnöm. A tükörbe néztem és azt mondtam :"Veled ilyen nem történhet". Mintha rám lenne írva. Nem gondolhatok jövőre, mert számomra talán nem is létezik. A jelen rabja vagyok. És jelen sosem tarthat sokáig.
Azután többé nem érdekelt. Szorosan behunytam a szemem és nem néztem előre. Pedig tudtam. Tudtam a mellékhatásokat.
A szívem,mint vizes rongyot kicsavarják, lelkem cafatonként felfalják éles fogukkal , a pillanatok. És majd nem marad más,mint az üresen kavargó szürke káosz. De addig...Addig újra és újra élni kell. És mosolyogni.
De ha én lennék az egyetlen áldozat,nem is számítana az egész... De szépen lassan körülöttem is egyre nagyobb zűrzavar keletkezett. Rá kellett jönnöm, hogy semmilyen fájdalom amit megélsz nem érhet fel azzal,amikor az általad szeretett személy szemében az általadd okozott fájdalom nyomát látod. Aztán persze mindig elhittem,hogy mindez megváltozhat,elmúlhat és mégsem kell,hogy mindenkit elveszítsek magam körül.
Az a legviccesebb,hogy tényleg mindig elhittem. Nevetséges. De annyira akartam. Talán... Szeretés függő vagyok. De mit ér az egész,ha csak ölni tudok vele?
Minden, amiről elhittem,hogy igaz, szemem takaró köd-takaró mögött csak halmozódott és nőtt, míg egyszer csak, mint mikor egy sebről a heget óvatlanul letépjük, elszállt az egész. De addigra már nem egy sebből,hanem vagy tízből vérzett. Én meg a vasas ,sós és hideg vért ízlelgetve szám széléről menekültem az utolsó szárnyak után,utolsó percek után,mint mikor már minden mindegy. És elbújtunk, elbújtunk a fák mögé ketten, de végig tudtuk, olyan furcsa volt minden,a sok véres csók. Egy furcsa álom.
És most itt. Elmenekülve. Végre egyedül,és ez annyira ritka. És tudom,hogy ez az egyetlen út. Elszökni minden és mindenki elől.
Persze,amíg ez fizikai képtelenség,addig tűrök tovább. És nem fogok bujkálni, hisz lehetetlen.És mindenki tudja,hogy ez nekem nem megy.Nem fogom és nem is akarom megerőszakolni a lelkem annak érdekében hogy elkerüljem a rossz szituációkat. Hamarosan úgyis vége. Hamarosan itt a nyár,és mint mindig,amikor valami elkezdődik, valami véget is ér...
