A fiú a szűk utcákat járta,magányra vágyott, mégsem volt egyedül. Ott voltak vele a raktárépületek,a köd,egy macska aki egeret kergetett, egy fél pár cipő, szemetes konténerek tele értéktelen lomokkal és tudta,érezte,hogy nincs egyedül.
Furcsa nyugtalanság fogta el. Idegesen,még egyszer szemügyre vett mindent maga körül. És akkor meglátta. Ott feküdt ,meztelenül, merev testtel , üresen. Egykor szép lehetett, de most nem volt senki. Felemelte, maga felé fordította arcát és elképzelte őt. Ekkor még nem tudta, de ez volt az a perc, ahová ha visszapörgetné az időt és semmissé tenné, egész máshogy nézne ki az élete.
A szomszéd néni kíváncsian követte szemmel,ahogy a fiú egy koszos bábút hurcolva vállán jön át a zebrán,majd tűnik el a bejárati ajtó mögött. Legyintett egyet, hisz a fiút amúgy is szenilisnek tartotta, majd visszasietett a konyhába,hogy meghallgassa a nyolcórási híreket.
A víz szinte fekete volt a sok szennytől ami a baba testéről folyt le, hálás volt,amiért a fiú foglakozik vele.Nagyon magányosnak érezte magát a szemeteskukák mellett. Végégig nézett tiszta,meztelen testén és eszébe jutottak a régi idők. Akkor még biztonságban volt, az ablak mögül bámulta a világot...
Másnap a fiú ruhát hozott neki. Gyönyörű ruhát. Eszébe jutottak az emberek,akik szép ruháiban csodálták őt. Fájó emlék volt ez számára. Midig tudta,de sosem ismerte be, hogy az összes vágyódó tekintet,melyet kapott az emberektől, hamis volt. Ő senkinek sem kellett. Csak levetkőztették , és magára hagyták, és végül amikor már nem volt rá szükség,fogták és kidobták.
Nem bízott a fiúban. Nem bízott senkiben. Megvolt ő egyedül is, nem vágyott semmire és senkire.
A fiú elégedetten mosolygott rá.
-Szép vagy! - mondta, és bár a lány nem válaszolt, ő attól kezdve sokat beszélt hozzá.Így ment ez hónapokig.A világról mesélt neki.
Akkor épp a kedvenc együtteséről.
-Jó lenne elmenni a koncertre,hogy megnézhessem őket...-szólalt meg a lány.
A fiú egy percig némán nézett rá, de aztán válaszolt neki.
-Az sajnos lehetetlen, de mindjárt felteszem neked az albumot,és akkor hallhatod a zenéjüket.
Egész éjszaka táncoltak. Jól megvoltak együtt. Különböző neveken becézgette a lányt,aki minden nap az ablakból leste, mikor ér haza. Alig várta az új meséket, amik által egyre többet és többet tudott meg az életről.De egy idő után egyre hosszabbak és hosszabbnak tűntek a délutánok.
- Vigyél ma magaddal. Meguntam az egész napos várakozásokat. Unatkozom. Veled akarok menni.
A fiú elmagyarázta,hogy ez nem lehet,hiszen ő nem ember,nem sétálhat az utcán a többiek közt.
-Hát volt e így értelme,hogy felvettél a kukák mellől? Miért a sok tanítás? - sírt a lány,némán,könnyek nélkül. Aznap kétszer is ráfordította a zárat a fiú,mielőtt elindult.
Hogy hogyan szökhetett meg,senki sem tudja. Az ablak túl magasan volt. Minden ruháját magával vitte, semmi jelet nem hagyott maga után. Az évek elteltével,egyre többször gondolkodott el a fiú,hogy talán meg sem történt az egész. Aztán egy napon,kereken öt évvel később, levelet hozott a postás. Egy Júlia nevű hölgytől jött. Mikor felbontotta, Őt látta egy képen. A fiú kedvenc bandájának koncertjén készült. Cím,vagy bármi hasznosabb adat nem volt a papíron, csak egyetlenegy kis szó: "Köszönöm".
