Úgy ismersz mint a tenyeredet.
Nap mint nap ràm néztél, de igazàn sosem figyeltél ràm.
Csak néztél, néztél, de sosem làttàl.
Azt hitted ez örökre szól, hogy elvàlaszthatatlanok vagyunk,hiszen egymàshoz tartozunk.
Azt hitted az vagyok akinek gondolsz.
Azt hitted azt csinàlom amit akarsz. Azt hitted irànyìthatsz.
De tévedtél...s most a hiànyom, mint fantomfàjdalom hasít beléd.
Néha nekem is fàj mèg...
Ha magyritkàn újra talàlkozunk, bevallom, szìvem repes a boldogsàgtól.
Aztàn pàr mondat és egy üvöltéstől hangos veszekedés utàn ràjövök, miért hagytalak el.
Utàlok üvölteni... utàlom, hogy nem érted amit mondok.
Se hangosan, se suttogva. Sehogy.
Ha egyszer is annyira figyeltél volna ràm, mint azon az őszi napon az a cigàny asszony,
ki lelkem vonalait fürkészve jósolt neked, talàn még veled lennék.
S talàn ha még emlékeznél hogy szólt a jóslat, nem lennél úgyeglepődve azon, hogy teljesen egyedül maradtàl.
