Nem.
Az élet megy tovább. Mindig.
A dolgoknak meg vége van ... Előbb vagy utóbb, de azoknak is mindig (vége van) . Aztán jön valami más.
Semennyire sincs kedvem leírni miket éltem meg, miket éreztem. Hogyan tudtam őt elengedni, túl lenni az egészen. Valahogy... csöndben sikerült.
Nem igazán beszéltem róla senkinek.
Simán azt hitték kőszívű vagyok, makacs vagy érzéketlen. Majd beszélek róla ha akarok... Persze nem így történt.
A világom most eléggé magányos. Kicsit átértékeltem a dolgokat. Ki kicsoda, mi valódi és mi nem az és rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen ami biztos, az az hogy én vagyok és az élet megy tovább ha akarom ha nem, szóval alkalmazkodnom kell. Össze kell kapnom magam, a saját lábamra kell állnom és nem sodródni tovább az árral. Persze ez nehezebb,mint ahogy hangzik.
Most itt vagyok egyedül, periodikus rendszerességgel tör rám az "egyedül vagyok nincsenek barátaim, nincs senkim" életérzés, aztán persze rájövök, hogy nyugi ez nincs is így. Aztán jön a "nem sikerül semmi, nem vagyok semmire sem jó" ... Mindegy is. Csak küzdök. Küzdeni kell és tűrni.
Az egyetlen, ami biztos, hogy semmi sem biztos. Már belefáradtam a tervezgetésbe. Általában azt sem tudom, mi lesz holnap. De úgyis lesz valami ...
