Félek

félek attól, hogy nem tudom mit hoz a jövő
félek döntéseket hozni
félek elkötelezni magam
félek hogy nem lehetek szabad, hogy nem tehetem azt, amit épp akarok
félek bízni magamban
félek, hogy nem tudom végig csinálni
félek önmagamtól, hogy nem értem meg mit miért teszek
félek a bűntudattól
félek a magánytól
félek az együttléttől
félek attól, hogy ne tudom irányítani mit érzek
félek az ösztöneimtől és a kósza gondolataitmtól amiktől nem tudok megszabadulni
félek, hogy mindent elrontok
félek veled maradni, de  sokkal inkább félek attól, hogy elveszítelek....

Mint a tenyered

Úgy ismersz mint a tenyeredet.

 Nap mint nap ràm néztél, de igazàn sosem figyeltél ràm.

 Csak néztél, néztél, de sosem làttàl.

Azt hitted ez örökre szól, hogy elvàlaszthatatlanok vagyunk,hiszen egymàshoz tartozunk.

 Azt hitted az vagyok akinek gondolsz.

Azt hitted azt csinàlom amit akarsz. Azt hitted irànyìthatsz.

De tévedtél...s most a hiànyom, mint fantomfàjdalom hasít beléd.

Néha nekem is fàj mèg...

Ha magyritkàn újra talàlkozunk, bevallom, szìvem repes a boldogsàgtól. 

Aztàn pàr mondat és egy üvöltéstől hangos veszekedés utàn ràjövök, miért hagytalak el. 

Utàlok üvölteni... utàlom, hogy nem érted amit mondok. 

Se hangosan, se suttogva. Sehogy.

Ha egyszer is annyira figyeltél volna ràm,  mint azon az őszi napon az a cigàny asszony, 

ki lelkem vonalait fürkészve jósolt neked, talàn még veled lennék.

S talàn ha még emlékeznél hogy szólt a jóslat, nem lennél úgyeglepődve azon, hogy teljesen egyedül maradtàl.