"Egy házam van annak az égbolt a teteje"

Ha egyszer megtapasztalod azt az" Istenközeli " állapotot amikor nincs semmi más rajtad kívül, nem aggaszt semmi hisz minden tiszta előtted,ahogy benned is,akkor minden megváltozik. Onnantól kezdve, hogy már ismered ezt az érzést,tudod, hogy  nem adhatod fel többé. Hiszen már tudod mi a célod... Ha másért nem is, ezért megéri "nem feladni". Jónak lenni... A szépségre és a békességre törekedni. Bárhol is légy, hol yin hol yang, hol lent hol fent... nem érezheted magad sehol olyan biztonságban mint ezeknek az összhangjában, középen. Ez az amit úgy hívunk "Lelki egyensúly".

Mikor a szépet megismerik,

felbukkan a rút is;

mikor a jót megismerik,

felbukkan a rossz is.

Lét és nemlét szüli egymást,

nehéz és könnyű megalkotja egymást,

hosszú és rövid alakítja egymást,

magas és mély kulcsolja egymást,

sok hang összeolvasztja egymást,

korábbi s későbbi követi egymást.

Ezért a bölcs

sürgés nélkül működik,

szó nélkül tanít,

nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,

alkot, de művét nem birtokolja,

cselekszik, de nem ragaszkodik,

beteljesült művét nem félti,

s mert magának nem őrzi,

el se veszíti.

-Tao te King- 

Kislány

És megint kislány vagyok,

Könnyektől ázott,maszatos arc.

Majd mintha mi sem történt volna,

Én vagyok a világ legboldogabb embere.

És megint hiszek a mesékben,

Újra mosolygok az emberekre

És úgy szeretek, ahogy rég : önmagáért.

Még azt is elhiszem, hogy viszont szeretnek.

És úgy fáj a hiány,ahogy rég,

Mikor nem volt más csak én és a plüssmacim.

Mikor nem volt aki este megöleljen-megcsókoljon,

Én pedig csak vártam,vártam, hogy végre hazaérjen...

KötélTánc

Nem volt választásom, csak megtörtént. Egyik pillanat alatt... és mégis tudom, hogy már réges- régen.

Nem volt időm sem, hogy gondolkozzak, hisz időutazás lett  minden perc. Egy nap egy év. 

Tudod, hogy mennyire félelmetes?

Ennél nagyobb bizonytalanságban egy kötélen táncolva sem érezhetném magam.

 Próbálok egyensúlyban maradni, de ehhez mindent el kellett dobnom magamtól.
 El sem tudod képzelni, hogy már most mennyi dolgot hagytam magam mögött.
Mindent, ami bennem tartotta a lelket. Minden elképzelésem, ami biztos pontot jelenthetett volna...

Egyedül lenni, nem csinálni több galibát, lezárni a régi dolgaim,  magamra figyelni, újra biztonságban érezni magam.

De most?Most nem maradt semmi amibe kapaszkodhatnék... Rajtad kívül.

Tudom, hogy már nincs visszaút. Ha elindultunk ezen a kötélen végig kell rajta menni. Még ha nem is látom hol van a vége, csak menni kell előre és nem szabad lenézni, mert ha lenézek megremeg a lábam.Törékenynek és sebezhetőnek érzem magam...

Kérlek, ne engedd el a kezem! Ha esni kell, hát essünk inkább együtt...

Bukott Angyal

Én csak repülni akartam. De egyedül nem ment. Mindig kellett hozzá valaki. Valaki aki helyettesítette a nemlétező  szárnyaim.
Történnie kellett valaminek,mert egyedül,a földön a többiek közt nem ment. Csak el innen, el a hétköznapoktól,valahová magasabbra,messzire. Mindig erre vágytam. Ha valamit megakartam élni, akkor nem érdekelt semmi más. Hirtelen valami felsőbb erő szétáradt a véremben ,mint az adrenalin mielőtt a mélybe vetnéd magad. És akkor már nem volt hátra arc, csak ugrás. Nem számított a következmény,még ha tisztában is voltam vele,hogy amit csinálok az teljesen abszurd és helytelen.
Persze volt olyan is hogy máshogy gondoltam. Volt,hogy tényleg elhittem, hogy ezúttal sosem érek földet, hogy ezek a szárnyak majd valóban az enyémek lesznek, vagy ha nem is ,legalább velem maradnak,hogy együtt repülhessünk. De ehhez két ember döntésére lett volna szükség. És mivel általában én voltam aki csak kihasználta a szárnyakat, a repülésre,talán azért kellett hogy így legyen,hogy a sors igazságot tegyen. Rá kellett jönnöm. A tükörbe néztem és azt mondtam :"Veled ilyen nem történhet". Mintha rám lenne írva. Nem gondolhatok jövőre, mert számomra talán nem is létezik. A jelen rabja vagyok. És  jelen sosem tarthat sokáig.

Azután többé nem érdekelt. Szorosan behunytam a szemem és nem néztem előre.  Pedig tudtam. Tudtam a mellékhatásokat.
A szívem,mint vizes rongyot kicsavarják, lelkem cafatonként felfalják éles fogukkal , a pillanatok. És majd nem marad más,mint az üresen kavargó szürke káosz. De addig...Addig újra és újra élni kell. És mosolyogni.

De ha én lennék az egyetlen áldozat,nem is számítana az egész...  De szépen lassan körülöttem is egyre nagyobb zűrzavar keletkezett. Rá kellett jönnöm, hogy semmilyen fájdalom amit megélsz  nem érhet fel azzal,amikor az általad szeretett személy szemében az általadd okozott fájdalom nyomát látod.  Aztán persze mindig elhittem,hogy mindez megváltozhat,elmúlhat és mégsem  kell,hogy mindenkit elveszítsek magam körül.
Az a legviccesebb,hogy tényleg mindig elhittem. Nevetséges. De annyira akartam. Talán... Szeretés függő vagyok. De mit ér az egész,ha csak ölni tudok vele?
Minden, amiről elhittem,hogy igaz,  szemem takaró köd-takaró mögött csak halmozódott és nőtt, míg egyszer csak, mint mikor egy sebről a heget óvatlanul letépjük, elszállt az egész. De addigra már nem egy sebből,hanem vagy tízből vérzett. Én meg a vasas ,sós és hideg vért ízlelgetve  szám széléről  menekültem az utolsó szárnyak után,utolsó percek után,mint mikor már minden mindegy. És elbújtunk, elbújtunk a fák mögé ketten, de végig tudtuk, olyan furcsa volt minden,a sok véres csók. Egy furcsa álom.

És most itt. Elmenekülve. Végre egyedül,és ez annyira ritka. És tudom,hogy ez az egyetlen út. Elszökni minden és mindenki elől.
Persze,amíg ez fizikai képtelenség,addig tűrök tovább. És nem fogok bujkálni, hisz lehetetlen.És mindenki tudja,hogy ez nekem nem megy.Nem fogom és nem is akarom megerőszakolni a lelkem annak érdekében hogy elkerüljem a rossz szituációkat. Hamarosan úgyis vége. Hamarosan itt a nyár,és mint mindig,amikor valami elkezdődik, valami véget is ér...

őszintén.

Mit gondolsz rólunk? ?Mégis mi a fenét akarsz?
Ezek a kérdések visszhangzanak a fejemben nap mint nap.
Miért nem vagy őszintébb magadhoz és hozzám?
Engem féltesz?
Mert ha igen,elmondom nem kell. Én nemfélek összetörni.
Én csak repülni akarok,még ha tudom,hogy a  végén le is zuhanok.
Nekem most nem kellenek ígéretek, csak érzések kellenek.
Pillanatok , amikben boldog vagyok.
És ha nem is sok mindent, de annyit tudok,hogy ez melletted könnyű.
...
Már ha nem állsz ellen. Ha nem játszol velem és zavarsz össze direkt.
 Ha nem kell félnem attól,vajon mit gondolsz,vagy  mit akarhatsz.
Ha a gyerekes játszmák nem fedik el teljesen a valóságot.
Kellek e neked egyáltalán, akár csak egy percre is, vagy csak unatkozol?
Miért nem vagy képes lépni? Mik a terveid?
Attól tartok nem érted:
Nekem mindegy, elfogadok bármit, csak mond már el kérlek, mert ez így nekem nem megy.
Pont ez az,amire nincs szükségem.
És ha magadat félted, nos azt is megértem. Én nem kényszerítelek semmire.
Nekem nem tartozol semmivel. Legyen bármi, elfogadom.
Súgd,vagy ordítsd. Legyen azjó vagy rossz.
Legyen veled,vagy nélküled.
Csak nyögd már ki végre.
Mert megőrülök.

A fiú a szűk utcákat járta,magányra vágyott, mégsem volt egyedül. Ott voltak vele a  raktárépületek,a köd,egy macska aki egeret kergetett, egy fél pár cipő, szemetes konténerek tele értéktelen lomokkal és tudta,érezte,hogy nincs egyedül.
 Furcsa nyugtalanság fogta el. Idegesen,még egyszer szemügyre vett mindent maga körül. És akkor meglátta. Ott feküdt ,meztelenül, merev testtel , üresen. Egykor szép lehetett, de most nem volt senki. Felemelte, maga felé fordította arcát és elképzelte őt. Ekkor még nem tudta, de ez volt az a perc, ahová ha visszapörgetné az időt és semmissé tenné, egész máshogy nézne ki az élete.

A szomszéd néni kíváncsian követte szemmel,ahogy a fiú egy koszos  bábút hurcolva vállán jön át a zebrán,majd tűnik el a bejárati ajtó mögött. Legyintett egyet, hisz a fiút amúgy is szenilisnek tartotta, majd visszasietett a konyhába,hogy meghallgassa a nyolcórási híreket.

A víz szinte fekete volt a sok szennytől ami a baba testéről folyt le, hálás volt,amiért a fiú foglakozik vele.Nagyon magányosnak érezte magát a szemeteskukák mellett. Végégig nézett tiszta,meztelen testén és eszébe jutottak a régi idők. Akkor még biztonságban volt, az ablak mögül bámulta a világot...

Másnap a fiú ruhát hozott neki. Gyönyörű ruhát. Eszébe jutottak az emberek,akik szép ruháiban csodálták őt. Fájó emlék volt ez számára. Midig tudta,de sosem ismerte be, hogy az összes vágyódó tekintet,melyet kapott az emberektől, hamis volt. Ő senkinek sem kellett. Csak levetkőztették , és magára hagyták, és végül amikor már nem volt rá szükség,fogták és kidobták.
Nem bízott a fiúban. Nem bízott senkiben. Megvolt ő egyedül is, nem vágyott semmire és senkire.

A fiú elégedetten mosolygott rá.
-Szép vagy! - mondta, és bár a lány nem válaszolt, ő attól kezdve sokat beszélt hozzá.Így ment ez hónapokig.A világról mesélt neki.
Akkor épp a kedvenc együtteséről.
-Jó lenne elmenni a koncertre,hogy megnézhessem őket...-szólalt meg a lány.
A fiú egy percig némán nézett rá, de aztán válaszolt neki.

-Az sajnos lehetetlen,  de mindjárt  felteszem neked az albumot,és akkor hallhatod a zenéjüket.
Egész éjszaka táncoltak. Jól megvoltak együtt. Különböző neveken becézgette a lányt,aki minden nap az ablakból leste, mikor ér haza. Alig várta az új meséket, amik által egyre többet és többet tudott meg az életről.De egy idő után egyre hosszabbak és hosszabbnak tűntek a délutánok.

- Vigyél ma magaddal. Meguntam az egész napos várakozásokat. Unatkozom. Veled akarok menni.
A fiú elmagyarázta,hogy ez nem lehet,hiszen ő nem ember,nem sétálhat az utcán a többiek közt.
-Hát volt e így értelme,hogy felvettél a kukák mellől? Miért a sok tanítás? - sírt a lány,némán,könnyek nélkül. Aznap kétszer is ráfordította a zárat a fiú,mielőtt elindult.
Hogy hogyan szökhetett meg,senki sem tudja. Az ablak túl magasan volt. Minden ruháját magával vitte, semmi jelet nem hagyott maga után. Az évek elteltével,egyre többször gondolkodott el a fiú,hogy talán meg sem történt az egész. Aztán egy napon,kereken öt évvel később, levelet hozott a postás. Egy Júlia nevű hölgytől jött. Mikor felbontotta, Őt látta egy képen. A fiú kedvenc bandájának koncertjén készült. Cím,vagy bármi hasznosabb adat nem volt a papíron, csak egyetlenegy kis szó: "Köszönöm".

Gyorsvonat,ami lassan jött

De tudtam,hogy jönni fog,

Szele hajamat fújta

Üteme szívemben kalapált

És most itt van,

Végre hazatalált.

Torz tükör az élet

Minden feje tetejére áll

Itt talp eget, arc padlót talál.

Most fáj... Most jó...

Most semmi sem tökéletes

Csak épp,hogy ahhoz hasonló.

Mese

Amikor megláttam, nem koronáját néztem

Szemem szemének kék víztükrében végtelen fürdőzött.

Megbabonázott és elvarázsolt. 

Meseország kapuját, hatalmasra tárta

És előre engedett.

Bent csoda várt, melyet elképzelni sem tudtam volna azelőtt

A remény sugara sütött rám, az élet vizében lépkedtem

A madarak mind igazat énekeltek. Aztán egy kattanás.

Kattanás...

A zár hangja, "halkan nehogy meghallja"
És mikor kérdőn nézek rá, azt mondja jobb itt nekem.

De persze ő nem maradhat velem.

Engem bezár ide, ahová való vagyok.

Azóta ez a kattanás visszhangzik a fejemben.

Azóta vagyok ide bezárva.

Egyedül,

A csodák birodalmába

Nem vers...

A szívem érezni akar.

És szeretni akar. És tud szeretni.

 De nem tud szerelemes lenni.

Kitárul és bezárul és nincs menekvés. 

Szeretés van vagy nemszeretés.

Szerelem van vagy nincs szerelem.

Szeretés van és nincs szerelem.

Nincs szerelem és nincs szeretés.

Én vagyok a kőszívű,

én, aki nem tesz mást, csak szeret.

Aztán nem marad semmi.

Ennyi az egész.

Űr van vagy nincs űr.

Itt maradsz, vagy itt hagysz.

És itt hagysz.

Te és ő, és mindenki más.

Vagy még itt sem voltál.

Még sosem találkoztunk.

Azt sem tudom,hogy nézel ki. 

Hogy is tudnám? 

Még sosem voltam szerelmes.

Most,itt hagytatok.

Nem egyedül, Önmagammal vagyok.

Az utcán sétálva dúdolok,

Egy boldog dallamot.

És szeretek tovább,akit még tudok.